2010. július 4-én tartotta első szentmiséjét szülőfalujában Miklós Zalán Árpád, akit idén a Váci Egyházmegyében szenteltek pappá. Ennek okán kértük fel őt, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre.

Mikor döntötted el, hogy a papi pályára lépsz?

 A papi hivatás, amint azt az engem ismerők legtöbbje már tudja, vagy sejti, már kisgyerek korom óta bennem élt. 6 éves voltam, amikor megkereszteltek, és azóta folyamatosan ministráltam, és pap akartam lenni. Amikor később a gimnáziumba jártam, már a plébános atyával mentem különböző búcsúkra, papi találkozókra, és tudatosan készültem arra, hogy teológiára fogok jelentkezni. Persze emellett éltem én is a fiatalok életét: szórakozni jártam a barátaimmal, "udvarolgattam" a számomra szimpatikus lányoknak, és meglepő, de épp a bérmálásra való készület alatt lettem nagyon szerelmes. Szerettem a lányt, és ő is engem, de úgy érzem így utólag visszatekintve is, hogy mindketten valahol a lelkünk mélyén tudatában voltunk annak, hogy más-más irányba vezet az utunk, hisz akkor is folyamatosan ministráltam, felolvastam, papi társaságokba jártam, és mindenki biztos volt abban, hogy a költő szavaival élve: "e gyerekből pap lesz, mindenki meglássa." De nem tudtam dönteni, és így nem jelentkeztem a teológiára, a Segédpüspök Úrnak lettem titkára Csíkszeredában. Nagyon hálás vagyok neki mindenért, amit értem tett, és tesz a mai napig is. Miután kapcsolatunk a lánnyal véget ért, 1999 szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat a Gyulafehérváron. Első félév végén családi okokra hivatkozva, és talán kicsit bizonytalankodva is kértem tanulmányaim felfüggesztését, és saját akaratomból elhagytam a szemináriumot.

Közben családi döntés alapján, sok nehézség és gond miatt is, úgy döntöttünk, hogy Magyarországra költözünk. Itt én is kétkezi munkával kerestem a kenyeret: asztalosok mellett, és textilnyomó műhelyben dolgoztam, de közben mindig bennem volt a vágy: Isten hív, és nekem papnak kell lennem. Meg is mutatta kézzel foghatóan ezt, hisz Budapestre költözésünk után nem sokkal találkoztam, nagyon lelkes és örömteli papokkal, egyikük a lelkivezetőm lett, és az ő tanácsára, valamint az akkori gyulafehérvári spirituális atya - Msgr, Schönberger Jenő, Püspök atya - ajánlására Németországban, Köln mellett tanultam a Krisztus Légiója Noviciátus keretében. Egy év után haza akartam térni, hogy népem közt lehessek, de különböző indokok miatt, és mivel családom is már itt élt, Váci Egyházmegyés kispap lettem, és Vácott illetve Egerben tanultam.

  Beszélj nekünk a tanulmányaid ideje alatt tapasztalt örömökről, nehézségekről.

Mindkettő van minden ember életében, néha kevesebb néha több, és tény, hogy utólag minden megszépül. De kezdjük azért is a nehézségekkel: talán a legnagyobb nehézségem a mindenre kész választ adó, és kérdéseimre értelmes választ váró természetem volt. Mindent rögtön meg akartam oldani, mindenről tudni akartam, mindent szervezni. És ezt meg is kaptam: másodéves koromtól kezdve mindig valamilyen felelős beosztásom volt, néha többet is vállaltam, mint amennyit bírtam, de mondván, hogy székely vagyok, bírom a nehézségeket mindent elvállaltam, amire megkértek. És ebben a nehézség az volt, hogy mindig rohantam valahova, és ritkán voltam jelen. Ezt már tudom, hogy a papi életemben így nem működhet, hisz életem arról szól, hogy Istent tegyem jelenvalóvá a saját jelenlétem által.

Az öröm mindenképp a szeretet jelenvalóságának és annak a jele, hogy az ember a helyén van, és szereti mindazt, amit tesz. Én a szemináriumi évek alatt mindig a helyemen éreztem magam, és megtaláltam mindenben az örömet. Nem azt mondom, hogy sosem gondolkodtam, azon, hogy családom legyen, hogy milyen lehet feleség mellett ébredni. Az örömnek ezer arca van, én egyiket megtaláltam és ez számomra a Krisztuson alapuló papság.

Az öröm egy másik kiemelkedő pontja, hogy sok barátom volt a szemináriumban, sőt külön "brigádnak" is neveztek bennünket. Mi voltunk a "KÁOSZ-BRIGÁD", mert a káoszból, az összevisszaságból lett a kozmosz, a rendezettség, az átláthatóság, mindaz, ami Istenre mutat. Sok sok esti, néha hajnalig tartó beszélgetés, akár egy pár üveg sör mellett, az együtt imádkozás (és nem csak a kötelező ima), kirándulások, kertrendezés, röplabda, olykor részemről is egy kis foci - olyan örömök forrásai, amelyeket talán nem is kell, nem is lehet, nem is tudok szavakba önteni, csak annak megtartó erejét érezni.

  Mit éreztél a pappá szentelésed pillanatában?

Különösebb érzelmi megrendülésre nem emlékszem, teljesen "elvarázsolt" légkör volt bennem és körülöttem. A teljes szentelési szertartás több elemből tevődik össze, mindegyiknek külön jelentősége, és értelme van.

Két élményt ragadnék ki: a Mindenszentek litánia alatt elsősorban mély hálát éreztem, Isten és mindazok iránt, akik támogattak. A másik pillanat a kezemnek a krizmával való megkenése volt, akkor tudatosult bennem, hogy ez a kéz attól a pillanattól kezdve Jézus keze, és ez így is kell maradjon mindig, mikor ad, és amikor elfogad is.

  Milyen érzés volt bemutatni az első szentmisét szülőfaludban?

Megrendítő és kegyelemteljes! Talán ez a legjobb kifejezés. Érzelmileg teljesen áthatott. Amikor bevonultam az ismerős arcok közé, és láttam az emberek szemében a könnyeket, akkor az én torkom is elszorult, és volt néhány ilyen pillanat. Nagyon örültem, hogy szép számmal voltunk a legszentebb vendégségben, a szentmisén, és annak, hogy nem felejtettek el szülőfalumban, ahogyan én sem őket.

Jakubinyi György érsek úr írta egyik levelében nekem, hogy „Soha ne felejtsd el, hogy a somlyói Szűzanya és lábaitól indultál!". Ezt sosem felejtem, mint ahogy azt sem, hogy vannak még barátaim itthon, otthon, akikre bármikor számíthatok, és akik szintén számíthatnak rám. Minden kedves olvasóra a távolból, de lélekben a Bogát tetején, Csere tetején, kedves templomunk oltáránál állva, cserkészekkel táborozva - és még sorolhatnám - küldöm papi áldásomat!